Benedek Elekre emlékezve

2022. szeptember 30. péntek
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 6-99 éves korig

A népmese napját immár 17. alkalommal ünnepeljük szeptember végén Benedek Elek tiszteletére. Meséinkkel közelebb kerülünk lelki és kulturális gyökereinkhez. A mesemagot elültetve, növekedését ápolva mesefánk lassan égig érővé cseperedik. A népmesekultúra annak köszönheti reneszánszát, hogy mára minden kicsi és nagy, gazdag és szegény ember ráébredt a népmesék soha el nem múló bölcsességére.

Érdekességek Benedek Elek életéről

Benedek Elek 1859. szeptember 30-án a Csík déli részén elhelyezkedő Kisbaconban született. Születése után bátyját, Ignácot egy vadkan halálosan megsebezte, amibe a család belebetegedett, nem volt erejük foglalkozni az újszülöttel, így egy szolgáló vitte el megkeresztelkedni, még az Elek nevet is ő választotta neki.
Benedek Elek 30 évesen a képviselőválasztáson jelöltette magát és bekerült a parlamentbe, ahol a gyermekirodalomért küzdött. A gyermekirodalom művelése számára misszió volt. Benedek Elek volt az első író, aki a gyermekirodalom ügyét a magyar művelődéspolitika fontos kérdésének tartotta. Szűzbeszédében a gyerekirodalom általános helyzetét ismertette, dilettáns, tehetségtelen írókra, külföldi nyelvről silányul magyarra fordított mesékre panaszkodott.
Mindig fontosnak tartotta, hogy magyar népmesét adjanak a gyermekek kezébe, mert a mese a nép lelkét, örömét, bánatát, mindennapjait tárja a gyermekek elé. Tanüggyel is foglalkozott, felszólalt a testi fenyítés ellen. Politikai pályafutása hamarosan véget ér.
Az 1893-as évben belevetette magát az írásba és publikálásba, ekkor már négy gyermek apja volt. 1900-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. Elek Apóvá akkor vált, amikor a Cimbora nevű lap főszerkesztője lett. Korábban is számos újság életében vett részt, mint alapító, szerkesztő vagy újságíró, de a Cimbora egészen az ő nevéhez kapcsolódott. A Cimbora legfontosabb rovata az „Elek nagyapó üzeni” volt. A postás naponta 20-30 gyerek levelét is elvitte Benedek Elekék házához. Ezek mindegyikére ő maga válaszolt.
1889-ben gyereklapot indított Pósa Lajossal, az Én Újságom címmel, amely mérföldkőnek számított a magyar ifjúsági lapok történetében, és meghatározta a következő évtizedek idevágó törekvéseit.
1894-ben újabb folyóiratot indított: a Nemzeti Iskolát tíz éven át szerkesztette, ami a magyar közoktatás ügyének jelentős fórumává vált. Sorrendben a következő általa indított lap, a Magyar Kritika Benedek Elek rendkívüli sokoldalúságát és ambícióját bizonyítja. Ennek a kiadványnak többek között Osvát Ernő is munkatársa volt.
1894 és 1896 között újabb könyvei jelentek meg, több műfajban is kipróbálta magát. A Huszár Anna nyitja lányregényei sorát. Ekkor jelent meg a kortársak körében nagy visszhangot kiváltó műve, a Testamentum és hat levél, majd monumentális mesegyűjteménye, a Magyar mese és mondavilág öt kötete.
1909-től ismét gyerekeknek szóló lapot, a Jó Pajtást szerkesztette, Sebők Zsigmonddal együtt. Sebők 1916-ban bekövetkezett haláláig társszerkesztője, utána főszerkesztője volt a lapnak, egészen 1923-ig, amikor a Cimbora kedvéért lemondott a Jó Pajtásról.
Az első világháború évei alatt Budapesten élt. 1921-ben Benedek Elek végleg hazatért szülőfalujába. Fogadalma szerint egy esztendeig nem mozdult ki portájáról, de lassan mégis bekapcsolódott az újjászerveződő erdélyi magyar irodalmi életbe: 1922. július 31-én beszédet mondott a Segesváron rendezett Petőfi-emlékünnepségen, majd cikkezni kezdett a Keleti Újságban.

Benedek Elek 1929. augusztus 17-én, levélírás közben kapott agyvérzést. Utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált:„Fő, hogy dolgozzanak”.
Feleségével annyira rajongtak egymásért, hogy megbeszélték, egyszerre fognak meghalni. Negyvenöt évig éltek együtt boldog házasságban, majd amikor bekövetkezett a tragédia, felesége gyógyszereket vett be és követte őt a halálba. Haláluknak híréről így tudósítottak:
„Amikor a veronált bevette, bement a betegszobába, hogy utolsó, könnyes pillantásaival elbucsuzzon az urától, a kivel szinte egy lélekké forrasztotta a hosszu évek harmonikus együttélése. Megcsókolta a szép, ezüsthaju, férfi fejet, amely behunyt szemmel pihent a párnán. Azután a maga szobájába ment. Lefeküdt és amikor a hatalmas méreg-adag hatni kezdett, mélyen elaludt. A család kétségbeesve állotta körül az ágyat, mert a gyermekek tudtak arról, hogy szüleik milyen határtalan szeretetről tanuskodó, de végzetes fogadalmat tettek egymásnak. Mindent elkövettek, hogy édesanyjukat eszméletre téritsék. De a kilenc veronál pasztilla hatása hatalmasabb volt az orvosok kétségbeesett erőfeszitésénél. Ebből a halálos álomból Benedek Elekné nem tért többet magához, és ma, hétfőn reggel, fél kilenc órakor örökre lehunyta szemét, hogy egy nappal később kövesse a nagy adatra imádott férjét, aki az ő veronálos kábulata alatt adta vissza lelkét a mindenhatónak.”

„Jézus tanítványa voltam. Gyermekekhez lehajoltam. A szívemhez felemeltem. Szeretetre úgy neveltem.” - Benedek Elek sírfelirata

Benedek Elek: A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány,
- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.